A WCs Néni Legendája
Szögezzük le már az elején, nem kizárt, hogy ismered a WC-s nénit, akiről ez a történet szól. Bár korát tekintve igencsak fiatal, de mindenki, aki betéved a WC-be, amit ő üzemeltet, úgy megy ki, hogy tanul tőle valamit. A neve nem fontos, és a pontos hely sem, csak a szavak amiket mond, és a tettek, melyeket véghez visz. Tulajdonképpen ő a világ legjobb üzletembere, mert a WC üzemeltetésének első éve alatt annyit keresett, mint más 10 év alatt. A titka egyszerű. Becsületkassza van. Tudom, tudom, hogy kicsit fura, de ha velem tartotok elmesélem ennek az egy évnek a történetét. Ebben a történetben mindig három kulcsfigura van. A WC-s néni, a vendég és a napi bölcsességet tartalmazó tábla. „Minden napra egy bölcsesség, dolgát végezni ide jönni tessék!” Ez volt az első vélemény a Google Maps-en a WC-ről.
Mondanom se kell, felháborodott nők tömege ment be az első napon a felirat miatt a WC-s nénihez. Mindenki kikérte magának, hogy írhat ki ilyet, mert a női haragnak mindig van oka. A nagy felháborodás közepette, mint minden normális nő, elment mindahány a mosdóba. Ott is mondták a magukét, volt aki a barátnőjét is felhívta, hogy elmondja milyen felháborító feliratot látott, miután egy pontos címet mondott dühösen letette a telefont. Az egyiknek sikerült beleejteni a telefonját a WC kagylóba, mire annyira megijedt, hogy le is húzta gyorsan. Hívni kellett a duguláselhárítást. A WC-s néni s az áldozat tulajdonosa a szerelő fölé hajolva, ezzel idegesítve azt, kérdezgették, hogy lát e valamit. A szerelő közölte, hogy ha nézni szeretnék, akkor felárat kell fizetniük, mire mindketten észbe kaptak s kimentek. Nem telt el sok idő, mire a nyakig vizes szerelő mosolyogva hozta a telefont. Szerencsére semmi baja nem lett. Mire a hölgy megnyugodott a barátnője odaért, hogy maga is meggyőződhessen a szörnyű kritikáról. A WC-s néni eközben megkérdezte, hogy mennyivel tartozik. Pár ezer forintra számított, mire a szerelő közölte, hogy kiszállási díjjal együtt harmincezer. A WC-s néni közölte, hogy legközelebb akkor inkább elviszi a WC kagylót s ha abból ki tud szedni valamit akkor fizeti csak ki. Miután a szerelő elment, a két hölgy is kifelé vette az irányt, s szépen elsétáltak a becsületkassza mellett. Egy petákot se dobtak bele. A WC-s néninek túl nagy volt mindig is az igazságérzete, így aztán rájuk szólt, hogy kicsit többet érdemelne, hiszen most fizetett ki harminc ezer forintot egy WC-be ejtett telefon miatt, pedig jól láthatóan ki van írva, hogy telefonálni WC használat közben tilos. Mire a hölgy felcsattant, hogy már ne is haragudjon, de az ő hibája, mert ha nem írna ki ilyen badarságokat, akkor nem kellett volna senkit felhívnia, hogy elmesélje neki. Amint ezt kimondta elbotlott a tábla lábában. Felállva elolvasta a táblát, amelyen a saját szavait látta vissza. Elővette a pénztárcáját és dobott a becsületkasszába, ahogyan a barátnője is, bár maga sem értette, hogy miért. Talán ezért, mert rájött, hogy WC-s néninek igaza volt. Mert a WC-s néninek mindig igaza van!
Talán a sors iróniája, hogy ez a két hölgy odáig és vissza volt az ország legismertebb informatikai cégének alapítójáért. Ádámnak annyi pénze volt, hogy dolgozni csak azért járt be, hogy elüsse az idejét. Mégis így esett, hogy a férfi felfigyelt rá, hogy az egyikük véleményt írt egy nyilvános WC-ről, s csodálkozott, mert egyik hölgy sem volt az a fajta, aki betenné a lábát egy ilyen helyre. Azt gondolta, jó buli lenne megnézni ezt a helyet, így felöltözött a szokásos mackónadrág, tornacipős viseletébe, ami a kocsiban pont megfelelő volt, megvette a reggeli újságot és kávét és elindult a térkép alapján a nyilvános WC-be. Csakhogy arra nem számított, hogy az aluljáró lépcsői, tekintve, hogy a csúszásmentesítés egy adott helyen később történik, mint az első baleset. Egy jókora gurulás után, a lépcső alján landolt. Mondanom sem kell, hogy tipikus városi lakókhoz illően, több tucat ember ment el mellette segítség nélkül, mert részeg hajléktalannak hitték. Bár a törvény szerint állampolgári kötelességük lett volna segíteni, de az amit gondoltak felülírta a törvényt. Eközben a mi WC-s nénink az aznapi feliratot írta fel. Amikor felállt a tábla mellől észrevette, hogy valaki van a lépcső aljába. Egyből odafutott. Ő sem számolt azzal, hogy nem csak a lépcső csúszik, de az egész aluljáró vizes, így sikeresen szerencsétlen férfin landolt. Mire a férfi ránézett, csak annyi jutott eszébe, hogy megkérdezze segíthet e. Így lassan mindketten felálltak. A férfi a térdére esett, így nem igazán tudott járni, a WC-s nénire támaszkodva elbicegett a WC-ig, ahol is elolvasta a feliratot és nevetni kezdett. Nevetés közben azonban eszébe jutott, hogy rettentően fáj a térde, ahogyan az is, hogy mindig is félve ült rá a saját WC ülőkéjére, mert nem tudta, hogyan és mivel takarítja vagy nem takarítja le a takarító nénije. Miután néhány percet ott ült, s látta, hogy a WC-s néni milyen alaposan takarítja ki a mosdókat felnevetett.
- Tudja, ha igaz a felirata, akkor nekem mától ez az otthonom.- kiáltotta be a fülkék közé.
- Ennek örülök, de siessen, mert azt az egy újságot még várják valahol.- válaszolt a WC-s néni az asztalára mutatva, ahol egy kávéfoltos újság volt letéve. Azt hitte újságkihordó a férfi, aki ezt nem cáfolta meg. Tetszett neki, hogy újságkihordónak nézték és ennek ellenére kedvesek vele.
- Magának hol az otthona?- kérdezte a férfi a feliratra mutatva.
- Hát itt.- válaszolta jó üzletasszonyként a WC-s néni. És ő a családom. Mutatott be az asztal alá, ahol egy aranyos kutyus aludt egy paplanon.
A férfi először megijedt a kutya láttán, mert hosszú ideje ült ott, de nem vette észre, és valljuk be régen nem látott kisállatot a nagyvárosban.
- Magának van?- kérdezte a WC-s néni.
- Kutyám? Nincs. A munkámnak élek.- válaszolta
- Az igen, egy igazi munka orientált újságkihordó. Bár azt hittem reggel nyolcig azért illik kihordani az újságot, mert senki sem akar eset nyolckor aznapi újságot kapni.- csodálkozott Éva, merthogy így hívják a mi WC-s néninket, aki, talán már említettem, hogy még csak negyed évszázados volt.
- Igaza van, kicsit túloztam.- kapcsolt a férfi, hogy ő most egy újságkihordó. Megmentette az életemet! Nem tudom mivel hálálhatnám ezt meg.-váltott gyorsan témát.
- Semmiség, állampolgári kötelességem.- mosolygott rá a lány.
- Tudja mit, minden nap hozok magának egy újságot egy teljes éven keresztül.
- Rendben, de csak ha megígéri, hogy nem gurulva jön le minden nap a lépcsőn.
A WC-s néni szerint a smink hazugság. Ezzel a véleményével nagyjából egyedül volt a világon, de mégsem változtatta meg az elmúlt évek alatt. Bár nem volt szép arcú, nem foglalkozott azzal, hogy mások szerint illene egy kicsit kifestenie magát, hogy valamicskét szebb legyen. Az egyik barátja csak úgy mondta nemes egyszerűséggel, hogy ne legyen esztétikai környezetszennyezés. Nagyon fontos alkalmakkor kivételt tett azért, de ilyenkor is mindig belátta, hogy az arc, ami visszanéz rá a tükörből, nem az amivel reggel felébredt. Nem akart másnak látszani, mint ami. Sokszor elnézegette a tűsarkúban tipegő irodista kisasszonyokat, majd ránézett a saját lábára, amin egy jó meleg és kényelmes mamuszhoz hasonló csizma volt. Sokat dolgozott azon, hogy elfogadja magát olyannak, amilyen, bár tudta, hogy a “nem a külső számít” mondás a 21. századra már csak szófordulattá vált, s a jelentésének pont az ellenkezőjét tapasztalja a társadalomban. Legalábbis azon részében, amelyet igyekezett messziről kerülni. Talán szarkazmus volt a részéről ezt a feliratot választani, de miután útban a WC felé hosszú percekig hallgatta két irodista kisasszony beszélgetését, hogy mennyire fáznak, s mennyire kényelmetlen és fájdalmas a magassarkú, megelégelte, hogy a legtöbb ember igazából teljesen más, mint aminek öltözik és amilyennek kifesti magát. Egy fricska volt a világnak. Egy fiatal srác zárás előtt beugrott, de nem pisilni. Azt akarta elmondani, hogy írói válságban szenvedett, de ez a felirat ihletett adott neki. Eldöntötte, hogy nem a múltról, hanem a modern korról fog írni, s már tudta mi lesz a sztori vége. “S akkor a fiú letörölte a lány könnyeit, s vele együtt véletlenül a szemöldökét is.” Néhány hónapra rá ismét visszatért, hogy közölje befutott a könyve!
Bár nem végezte el az egyetemet, annyit azért tudott a józan paraszti eszének köszönhetően, hogy két ember, legyenek akármennyire is idegenek egymásnak mindig van egy közös pont. Lévén, hogy a metró aluljáróban volt a WC ezt gyakran látta bizonyos focicsapatok szurkolóinál. Na jó, ez nem az a történet, hogy ne lehessen leírni, hogy ha két vadidegen ember egyszerre ordítja, hogy Hajrá Fradi! Azok hamar összebarátkoznak, csak nehogy egy Újpest drukkerrel találkozzanak.Ezt kihasználva választotta a napi feliratot és be is vált. Mármint nem az FTC-Újpest ellentétet, mert azt a WC nem úszta volna meg anélkül, hogy darabjaira ne hullana. De mindenki aki arra ment és elolvasta a feliratot betért a wc-be és elmondta, hogy ez vele is meg szokott történni. Akár főzött akár evett sok napon keresztül valaki azt elmondta s ha már ott járt el is szalad pisilni, mert miért is ne. Bár Ádámmal egész sokáig beszélgettek arról, hogy tulajdonképpen ez a viccesnek tűnő kis történet nagyon jól mutatja, hogy az emberek nagy többsége nem mert kilépni a mókuskerékből, ami beszippantja. Sokuknak megvolt a véleménye a WC-s néniről, mondván, hogy „csak” egy WC-s néni, de nagyon jól látta a világot és ismerte az embereket. Rengeteget figyelte és vizsgálta a viselkedésüket. Egy nagyvárosi alul járó kész szociológiai találmány, főleg ha olyan feliratok vannak kitéve mint amilyeneket ő is kiírt.
A WC-s néni soha nem értette miért van annyi búval bélelt ember. A metrón feljövő emberek arcát elnézve mindig ezen gondolkodott. Annyi dolog van, ami meg tud nevettetni egy embert az ő feliratain kívül, mégis mindenki arcán a világfájdalom ül, aki pedig mosolyog hétfőn reggel, arról azt gondolják, hogy valami nincs rendben nála. Ő maga is volt szomorú, nem erről van szó. Volt, hogy arra gondolt, hogy nem túl sok mindent ért el az életben. Nem volt semmije és senkije csak egy Kefe nevű kutyusa, aki mindenhova követte, de depis napokon néha ez is idegesítette Évát. Voltak nagyon rossz napjai, amikor úgy érezte, hogy senki nem venné észre ha eltűnne. Ezeken a napokon mondta egyszerűen Ádámnak, aki szorgalmasan hordta minden nap az újságot, hogy olyan almás pite hangulata van. Almás pite hangulatnak nevezzük azt, amikor semmi és senki jó nincs a világon, legalábbis mi ezt gondoljuk s mi nem akarunk mást, csak a kedvenc ételünket enni. Évának ez az almás pite volt. Csak ő és egy almás pite és körötte megszűnt a világ. Na ezeken a napokon kerültek ki az ilyen feliratok a táblára. És mennyire igaz! Vannak akik betértek és felháborodásukat fejezték ki, de aztán rájöttek, hogy néha túl komolyan veszik magukat. Sokan gondolják úgy, hogy nem lehet velük viccelődni, mert ők valamiféle magasabb szinten állnak, mint a többi földi halandó, de mindig be kellett látniuk, hogy tévednek, főleg ha a WC-s nénivel beszélgettek. Ugyan már? Ki gondolja tényleg komolyan azt, hogy ő a világ legszebb embere? S ezek közül kinek van tényleg igaza? Senkinek! A szépség, relatív. Akkor meg, miért ne írhatnánk le ezt humorral megfűszerezve? A WC-s néni megtette! S akinek nem inge, az vegye gatyára!
Akármennyire is hihetetlen volt szűmára a WC-s nénik rengeteg szerelmes levelet kapott, amelyeket mind kijavított nyelvhelyességileg és helyesírásilag és visszaküldte a feladónak. Valahogy nem érezte magáénak a „bruti cuki” vagy kijelentést, ahogy a csípem a búrád, nagyon csipázlak és a szerelmes vok beléd sorok is frászt hoztak rá. Próbált rájönni arra, hogy miért tűnt el néhány betű a szavakból pl. hogyból h., valakiből vki lett, tegnapból tnap, a köszönömből thx, szóvalból szal, a tudomból tom, a nincs mitből nm. Arra gondolt, hogy az SMS-ek korlátozott karakterszáma kényszerítette a társadalmat a rövidítések használatára, ami érthető, de az már nem, hogy miért ír mindenki így egy levelet, hogy az tele van rövidítésekkel.
„Hali. Peti vok. Nem tom h. kell udarolni, de sztem jó csaj vagy. Hnap innál velem egy Bambit vagy mittudomén...szal érted? Peace, Peti”
Kedves Péter! Köszönöm szépen a megtisztelő wc papírra írt szerelmes leveledet. Sajnos vissza kell, hogy utasítsalak, de arra az esetre, ha a közeljövőben esetlegesen más lány is megtetszik javítva küldöm az üzenetedet!
„Szia! Péter vagyok. Nem az erősségem az udvarlás, mondhatjuk, hogy nem tudok udvarolni, de szerintem aranyos és szimpatikus vagy. Szóval esetleg holnap lenne kedved meginni velem valamit? Válaszod előre is köszönöm! Szép napot!
Köztudott tény, hogy az emberek nem szeretnek az elsők lenni. Így Éva gyakran kiállította Ádámot a táblával szemben, hogy ott iszogassa a kávéát s közben gondolkodó arccal olvasgassa az aznapi feliratot. Alig telt el néhány perc más is csatlakozott hozzá, s miután Éva rájuk köszönt be is tértek egy pisilésre. Az aznapi feliraton Éva mindig fentakadt, mármint a letiltás dolgon. Nem arra a részére gondolt, amikor vadidegenek írogatnak és akkor tiltasz le valakit, hanem arra, hogy ha valakivel összeveszünk, akkor a közösségi oldalon rendezzük a vitákat. Ha nagyon súlyos letöröljük az ismerőseink közül, ha annál is súlyosabb akkor le is tiltjuk. Csak az a baj, hogy a való világ nem így működik. Az élet hála Istennek rákényszerít minket arra, hogy leüljünk megbeszélni egy problémát. A való életben senkit sem törölhetsz az ismerőseid közül és nem tilthatsz le senkit, így kénytelen vagy meghallgatni s rájössz, hogy talán igaza van, legalábbis nem mond olyan nagy marhaságot. Poénkodhatunk azzal, hogy át lehet alakítani a másik profilképét de a való életben az büntetendő.
Egy hét telt el a nyitás óta, s a leggyakoribb kérdés, amit a WC-be belépő emberek feltettek nem az, hogy van e WC-papír, hanem, hogy van e Wifi s ha igen mi a kódja. Volt wifi, de a WC-s néninek esze ágába sem volt elárulni. Nehogy már az emberek a WC-n ülve is a telefonjukat nyomkodják, bár akárhogy is akarta ezt a jelenséget visszaszorítani, alig akadt valaki, aki a telefonja nélkül ment be dolgát végezni. Az első hétben Ádám mindig elővette a telefonját és azt nézegette, ami nagyon zavarta Évát,de szerencsére nemcsak, hogy wifit de még térerőt sem talált a telefon így nyugodtan tudtak beszélgetni mert a férfi elengedte a dolgot. Éva vallotta,hogy ha egy másik ember jelenlétében vagyunk tiszteljük már meg azzal, hogy rá figyelünk nem a telefonra. Lehet, hogy mire felnézünk az érkező üzenetből a másik ember már nem lesz ott, de az üzenet biztosan ott lesz, akkor is ha a másik embertől elköszöntünk egy jó kis beszélgetés után. Ha elmegy a wifi s rákényszerül az ember, hogy beszélgessen a családjával rájön, hogy nem is olyan rossz fejek. S ha a családot akarod könnyen összegyűjteni csak ki kell húzni a wifit. A wifi valljuk be mindenhol ott van és nem csak a városi kiépített hálózatra gondolok, hanem az egész életünkre. Egyre kevesebben tudták, hogy egy étel akkor is megehető, ha nincs kiposztolva. Párok ülnek minden nap egymás mellett kézen fogva de a másik kezükkel a telefonjukat nyomkodják. Ezt tartotta a társadalom csődjének a WC-s néni s ezért került ki az aznapi felirat, amin az eddigieknél sokkal többen mosolyogtak, de egyből a telefonjukhoz nyúltak, hogy lefényképezzék s megosszák a közösségi oldalaikon. Reklámnak jó volt, de semmi másnak. Habár Ádám megtudta, hogy van wifi, de Éva nem adja ki a kódját a zsebében hordott „wifidoboznak”, mert szeretett Ádámmal beszélgetni.
Egyik reggel késve érkezett az újság. Ádám elaludt s már nem volt ideje a jól megszokott útvonalon mennie a WC-ig, így bepattant a királykék BMW-be amivel akkor járt, amikor nem lepukkant újságkihordót játszott. Pechére találkozott az egyik sóher szomszédjával, aki bekéreszkedett mellé potyautasként. Ő volt az, aki hangosan megjegyezte, hogy milyen helyre megy be. Konkrétan azt kiabálta amikor elváltak, hogy ahhoz képest, hogy BMW-vel jár mennyire gáz, hogy egy aluljáróba jár könnyíteni magán egy nyilvános WC-be. Éva rá is kérdezett erre, de ügyesen kivágta magát Ádám azzal, hogy a BMW rövidítés a busz, metró, villamos rövidítése. Ekkor kezdtek beszélgetni a tömegközlekedés helyzetéről. Éva nagyon jól el tudta mesélni, hogy szerinte milyen fajta jegyeket és bérleteket vesznek az emberek.
Vannak akik ajtójegyet vesznek, ezért állnak meg úgy az ajtóban, mint a szobrok, s ők azok akik miatt mások nem tudnak felszállni. Mások első-középső ajtós jegyet vesznek, ami azt jelenti, hogy a két ajtón túl nem mennek, talán azért mert félnek, hogy a busz hátulja nem ugyanoda megy mint az eleje, vagy azt hiszik, hogy hamarabb érkeznek meg a célállomásra, mint a hátsó ajtónál állók. Aztán vannak, akik bentebb merészkednek, de ők körülálló jegyet vesznek, ezért van egy üres szék s azt állják körül sokan. Megint másoknak a jegye hátuljára utasításként az volt írva, hogy kötelező felállni egy megállóval az úticéljuk előtt, s átverekedni magukat a szardíniaként nyomorgó embereken. Aztán vannak, akik táskajegyet vesznek, hogy kényelmesen utazzon a táskájuk függetlenül attól, hogy hányan szeretnének leülni arra a helyre. Ehhez a jegyhez valamiféle tudatlanságot adnak ajándékba, hogy fel se tűnjön az ilyeneknek, hogy mi a helyzet problematikája. Mégis a tömegközlekedésben a legszórakoztatóbbnak azt találta, hogy az első ajtós avagy bérletfelmutatós buszok mindig üresen száguldoztak azokhoz a buszokhoz képest, ahol nem kellett felmutatni. Rengetegen hajtanak végre kényszerleszállást a buszokról, amikor is az ellenőrök felszállnak rájuk. Az emberek nem akarnak fizetni azért, amit használnak. Így fordulhatott elő, hogy az egyik utazása során láthatta, amint a sofőr jót szórakozik egy turista kérdésén, miszerint az a busz megy e Prágába, s önkéntelenül is csak annyit tudott a sofőr kérdezni, hogy úgy néz ki ez a busz, mint ami kibirná Prágáig.
Éva gyűlölt beteg lenni. Mégis a legvidámabb pillanatait az orvosi rendelőben élte át, mikor is az idős nénik azon versengtek, hogy melyikük a betegebb. Mint tudjuk a nyugdíjasoknak mostanában annyi dolga van, hogy egyikük sem ért rá türelmesen várakozni, és mindenki bekopogott azonnal, amint megérkezett a rendelőbe. Talán csak dísznek van kitéve a rendelést kopogással ne zavarják tábla? Ezen gondolkodott hosszú órákon keresztül Éva. Bár teljes időben dolgozott mégis mindig ő maradt utoljára, mert a sorrendet kialakító betegebbnél-betegebb idősek mellett labdában sem rúghatott, tekintve, hogy nem kellett sehova sietni, s még ha kellett is volna mozdulni alig bírt annyira beteg volt.
Ezúttal bármennyire is szenvedett nem vállalta be az orvost. Így amennyire csak tudott beöltözött. Nem túl sok hasznát vette ilyenkor magának. Éppen azon gondolkodott, hogy a rajta levő kesztyű hivatalosan egyujjas vagy kétujjas. Mivel nem jutott dűlőre így megkérdezte az éppen akkor érkező Ádámot, aki azonnal el is rohant gyógyszerért s megvett mindent, amit az elmúlt időben a tv-ben hallott. Legalábbis sorolta a gyógyszerneveket s a patikus egyre-másra adta, éppen azt ami eszébe jutott. Bár Ádám okos ember volt, aki tudta, hogy a reklámok direkt hangosabbak mint a műsor, hogy ne lehessen ne meghallani egy márkát, ami majd elsőre eszünkbe jut vészhelyzetben, s aminek az árát meghallva szégyelljük azt mondani, hogy inkább akkor nem kérnénk. Így alakult, hogy a köptető mellé fájdalomcsillapító, allergia gyógyszer, puffadás elleni szer, és aranyér kenőcs is érkezett Évához, aki ekkorra már egy mézes kanalat nyaldosott és forró teát kortyolt, már egészen rendbe jött. Egészen addig sikerült nem kiborulnia, amíg Ádám elmondta, hogy rákeresett a neten a tüneteire s lehet, hogy agydaganata van, és el kellene feltétlenül mennie orvoshoz. De amint kimondta, hogy a neten azt írták, hogy a tüneteneti alapján akár agydaganata is lehet, ott elszakadt Évánál a cérna.
Éva tizennyolc éves kora óta vasággyal együtt ötven kiló volt. Tekintve, hogy a társadalomban mindenkit megszólnak valamiért, ezért Évát vékonysága miatt piszkálták. Az eszel te rendesen kérdést legalább milliószor megkapta. Néhány év után már egyszerűen csak annyit mondott, hogy nem, mert túl kövérnek érzi magát. Erre a válaszra mindenkinek megfagyott a tekintete, mire Éva mondta, hogy csak viccelt. Sajnos tudta, hogy vannak ilyen betegségek, de neki szerencsére jó étvágya volt s jó genetikája. Így lehet, hogy nem volt soha szüksége sem diétára sem edzésre. Szeretett nagyokat sétálni, de sportok területén béna volt. Ő volt az, akit utoljára választottak be a csapatba. Jobban mondva, csak ő maradt s nem volt más választás. A számára ideális pozíció mindenféle labdajátékban a partjelző volt.
Mindig jókat szórakozott azokon az edzőtermeken, melynek a futópadjai az utcára néztek. A sajtburgerét majszolva hazafelé beintegetett a futóknak és jelezte, hogy finom az amit éppen eszik. Ahogyan azon is jót szórakozott, hogy az emberek gyaloglás helyett autóval lehajtanak a Margit-szigetre, hogy ott fussanak egy kört, majd visszaszállnak a kocsijukba s elmajszolnak egy csokit, hogy legyen újra energiájuk.
Éva tudta, hogy akár kövér, akár sovány, akár magas, akár alacsony, akár szőke, akár barna a társadalom mindig talál valamit ami miatt lehet piszkálni. Mivel szerénytelenség lett volna részéről kiírni, hogy “Én soha nem megyek ki a divatból.” ezért maradt ez az idézet. Egy fiatal lány nem sokkal zárás előtt betért hozzá, s elmesélte az a szakállas viccet, hogy: Ketten jönnek ki az erdőből. AZ egyik futva a másik medve. Majd lány barátja is megjelent s közölte, hogy a nagyija 65 éves kora óta napi 3 km-t gyalogol. Most 70 éves és fogalmuk sincs, hogy hol jár. Ekkor Éva elővette a telefonját s arra gondolt, ezt elküldi Ádámnak, de rájött, hogy az online világban nem ismerőse. Ekkor már tudta mi lesz a másnapi idézete, hogy elérje, hogy Ádám bejelölje.
Ádámnak nem volt személyes profilja csak hivatalos oldala. Amikor meglátta a feliratot gyorsan sarkon is fordult. Legalábbis fordult volna ha Éva nem kiabál utána. Bár különösnek tűnt a valaki letaperolta a fenekét történet, amivel indokolta, hogy ijedten hátrafordult Éva nem foglalkozott vele, csak nevetett rajta. Ádám hosszasan kotorászott a zsebében s elővett egy olyan régi de tartós telefont, amit ha beejtesz a kanapé mögé s egy év múlva megtalálod az aksija akkor is csak félig merül le. Majd ahogy azt illik megnyitotta a böngészőt csigalassúsággal s a gombokon elkezdte bepötyögni a felhasználónevet és a jelszót. Évának szokatlan volt, hogy van még ember aki nem okostelefonnal szaladgál de szimpatikus volt neki ez a gondolkodás. Szegény nem tudta, hogy Ádám másik zsebében egy olyan telefon van, melyet ő egy évi keresetéből is nehezen tudna kifizetni.
Az embereknek van egy része, akiknek több profiljuk is van, Ki tudja miért, de ez van. Ádám, amikor még egy szürke informatikus volt egy minden tesztet kitöltögető, cuki állatos és vicces képeket posztoló profillal élt. Ezt a profilt próbálta meg behozni, miközben Éva szemébe nézett. Még az iskolában megtanulta számolni a gombnyomásokat, hogy a karakterek stimmeljenek s a tanár se jöjjön rá, hogy a pad alatt üzenetet ír. De ez még a papíron levelezős, köpőcsöves, nyomógombos telefonok korszaka volt.
A kutyasétáltatásnak két módja létezik Éva szerint. A normális és a béna. Normálisnak azt tartott, ahogy ő sétáltatta Kefét, aki vezényszavakat ismerő és rájuk hallgató kutya volt. Pontosan egymás mellett mentek. A béna módszert rendszeresen látta az aluljáróban. Tulajdonképpen a kutyák sétáltatták a gazdájukat, akik próbálták a kezükben tartani annak a póráznak a végét, amit a kutya nagy erőkkel rángat méterekkel a gazdája előtt. A másik a kutyavonás volt. Néhány kutyának abszolút nem tetszett, hogy pórázat kapott és sétálni sem nagyon volt kedve s a gazdájára sem hallgatott így rángatni kellett, hogy mozduljon valamerre. S amikor végre tett egy két lépést akkor a gazdája megdicsérte, hogy mennyire aranyos és ügyes kutya. Mindkettő elég vicces látvány volt. Éva miután csináltatott egy névtáblát Kefének, amelyen az ő telefonszáma rata volt bátran kiengedte sétálni. Általában mindig ugyanazon az útvonalon mentek együtt, hogy Kefe mindig tudja, hogy ha elveszne merre kell hazamennie. Így alakult, hogy az egyik reggel, miután egy kislány kutya után szaladt Kefe több órát kimaradt a munkából. Éva már kezdett aggódni, mikor is megcsörrent a telefonja, hogy megtalálták a kutyáját. Ekkor megnyugodott s csak annyit mondott a “megtalálónak”. Kefe, nem veszett, csak sétáltatja magát.
A mai reggel is ugyanúgy indult mint az összes többi. Ádám megszerezte az újságot s elindult Évához, akivel időközben ismerősök lettek a közösségi médiában, s aki éppen üzenetet írt neki, hogy hozzon tollat. Szerencsére elterlődött mindkettejük figyelme a másik profiljáról a napi felirat miatt. Soha nem állt meg ennyi ember, még a wc előtt. Az egyikük a legelején kért egy papírt és egy tollat, hogy leírja ami nagyon dühíti. A becsületkasszás doboz tele lett az emberek ki nem mondott gondolataival. Éva úgy döntött, hogy munka után elolvassa őket és válaszol is rájuk. A legjobban ez a három tetszett neki.
„Mikor megnősülsz rájössz, hogy addig teljes tudatlanságban éltél, és fogalmad sem volt róla, hogy a tejet rosszul is be lehet tenni a hűtőbe.”
„Ha középkorúan is anyukáddal laksz, akkor ne csodálkozz, ha amikor megkérded, hogy vegyél e valamit hazafelé, akkor azt válaszolja, hogy egy lakást magadnak.”
„Olyan nincs, hogy öreg. Olyan van, hogy újrahasznosított tini.”
Miután mindent elolvastak Éva letépett egy lapot a megmaradt WC gurigáról. AZ egyiket odaadta Ádámnak, a másikra pedig ő kezdett írni, miután Ádámot is megkérte rá. Miután végeztek háromra cseréltek. Ádám végre leírta, hogy tulajdonképpen en újságkihordó, hanem milliomos. Szerencsétlenségére olyan jó érzés fogta el, amikor megérinthette Éva kezét, hogy kiejtette a wc papírt, amelyre Kefe azonnal rávetette magát és széttépte. Éva megpróbálta összerakni de nem sikerült. Ádám pedig ezt valamiféle jelnek vette, hiszen még csak alig két hete ismeri a lányt. Mindenesetre nagyon jót mulatott azon, amit Éva írt a papírjára. Éva ugyanis egy olyan gondolatot írt le, amit előző este Ádám adatlapján olvasott.
Ha szeretsz mondd meg. MEG!
Mire Ádám MEG-mondta volna addigra Éva már Kefével harcolt a papírért de hiába. Azon az esetén, bár még csak néhány napja ismerték egymást mindketten próbálták elmondani az érzéseiket, de sajnos ez nem egy romantikus szerelmes regény, hanem egy történet egy aluljáróbeli nyilvános illemhelyről, így nem lesz ilyen könnyen happy end.
Évának is mint mindenkinek voltak rosszabb napjai, amikor s jól kijött az emberekkel, mert senki nem volt éppn a közelében. Egy ilyen nehéz nap elején választotta ezt a táblafeliratot, ez tükrözte a pillanatnyi érzéseit. Rosszabb napjain csak ült az aluljáróban a székén és nézte az embereket. Éva szerette nézni az öreg párokat, s hallgatni a történeteiket. Minden hónapban egyszer egy idős házaspár sétált el az illemhely előtt, s mindig gondosan elolvasták és felírták a napi feliratokat. s hozzátette: „Tudja kisasszony az én koromban nem gond, ha elkalandoznak a gondolataim, csak ezért izgulok, hogy visszajönnek-e.”
Aznap reggel Éva saját maga ment újságért. Egy egyszerű dolgon múlott, hogy meglássa az újságban az ő Ádámját, de csak az ember volt ismerős, az információ, amiket írtak abból semmi.
Éva nagyon dühös lett, s mire Ádám odaért az újsággal mér nagyon dühös volt. Ádám magyarázata szerint ez egy romantikus történet, de Éva tombolt. Soha nem engedett magához közel senkit, így hatalmas csalódás érte. Ádám azzal indokolt, hogy miyeln romantikus ez a történet, pontosan úgy, mint a Titanicban, de Éva csak annyit mondott, hogy a Titanicban a jéghegy a kedvenc szereplője.
Az emberek általában szeretik másokkal megosztani a gondjaikat. Sokaknak Éva volt ez, egy megszokott arc, ember az aluljáróban. Aznap nekik üzent Éva. Bár még haragudott Ádámra próbál úgy tenni mint aki nem, mégis a kiirt őszinte felirat egyértelműen sugallta, hogy most van neki is elég problémája. Ezt tiszteletben tartva Ádám aznap nem vitt újságot.
Mindenkinek megvan a maga története s ezt Éva is tudta, így a hétfői táblafelirat Ádámnak szólt. Bár rosszul esett neki, hogy Ádám nem mondta el az igazságot, arra jutott, hogy nem is kérdezte ki és miféle ember. Éppen ezen gondolkodott, amikor is betoppant Ádám egy bögre forró kakaóval. Elvette a krétát, amivel a táblára lehet írni s a következőket írta rá: Ha összetörik a szíved, és azt hiszed nincs ennél rosszabb, akkor gondolj arra, hogy milyen amikor kijavítasz egy helyes választ a tesztben. Így alakult, hogy eljött az ideje egy őszinte beszélgetésnek Ádám és Éva között.
Nem létezik olyan univerzum, ahol elfogadott lenne egy milliomos és egy wc-s lány szerelme, s ezt minden földlakó tudja, de szerencsére nem mindenki fogadja el. Talán erre is akart utalni Éva, amikor az aznapi tábla feliratot kiválasztotta. A legelhagyatottabb emberek a legkedvesebbek, mert nem akarják, hogy ugyanaz történjen mással is, ami velük. Ezért is volt, hogy csak Kefét engedte magához közel. Talán ezért is volt, hogy Ádám napokig nem járt arra, s ha Éva kezébe került véletlenül egy újság azt úgy összegyűrte ahogy csak tudta, majd jól meg is taposta mielőtt kidobta volna. Ádám volt az első, akinél azt érezte, hogy nem kell szerepet játszania, jobbnak mutatni magát, mint amilyen. Haragudott valamilyen szinten, hogy Ádám másnak adta ki magát mint aki, de a netes profilját nézegetve mégis hitt benne, hogy az a srác akire ő anno rázuhant az aluljáróban, olyan, mint amilyennek képzeli. Nem kellett sokáig várni a dolgok alakulására, ugyanis csippant a telefonja. Kefe felugrott az asztal alól az asztalra és a saját kis rekedtes hangján ugatni kezdte a csipogó telefont. Csak egysoros üzenet. Éva először arra gondolt, hogy Ádám nem erőltette meg magát, de amint elolvasta magához hívta Kefét, bezárta a wc-t és elrohant, egyenesen Ádám irodájába.
Ádám üzenete ennyi volt: Kedvenc extrém sportom: Néha visszaszólok a wc-s lánynak !
Éva nagyon szeretett énekelni, de olyan BÁR hangja volt. Aki hallotta azt mondta bárcsak abba hagyná. De mivel általában egyedül volt Kefét leszámítva így sokszor kapták éneklésen. Egyik este annyira fáradt volt, hogy nem mosott fel, így aztán reggel bepótolta miközben jó hangosan énekelt. Ez volt az első alkalom, amikor ne ő hanem Ádám írt ki napi feliratot a táblára. Kiderült, hogy mindketten szeretik a tehetségkutatókat addig, amíg azokat mutatják, akik pocsékul énekelnek. A rengeteg közös pont közül ez volt a legviccesebb, s észre sem ették, de egész nap ilyen videókat néztek az interneten, s ha ismerős volt a szám, akkor ők is énekeltek. Egy idő után már tűrhetetlen volt, így az aluljáróban kéregető zenész bezárta a wc ajtaját, mert erősen rontották az üzletét és zavarták őt a koncentrálásban.
Miután Éva nagy nehezen túllépett azon, hogy Ádám nem újságos hanem egy informatikai cég igazgatója úgy gondolta viszonozza az előző napi kiírást és valami informatikai dolgot ír ki. Vagy matematikai, mert az még véleménye szerint közel van ahhoz, amivel Ádám dolgozik.
Többször is átírta a feliratot, nehéz volt választani. Az első jelölt az volt, hogy 3 féle ember létezik, aki tud számolni és aki nem, A második jelölt az, hogy az emberek 75%-a jó matekból, én a maradék 14-be tartozom. Mégis egyik sem volt az igazi. Aztán Évának eszébe jutott egy barátja mondása. Így alakult hogy a nap felirata inkább felhívás volt keringőre, mint informatikai vicc.
Egyik reggel Ádám szórakozottan hozta az újságot. Mivel amióta Évát ismeri elkezdte úkra használni a régi profilját a rendszer rengeteg embert dob fl, kit ismerhet címszóval. Ezt a napot azzal töltötték, hogy profilokat böngésztek és a jópofa szövegeket kiírták, hátha egyszer lesz lehetőség tovább adni.
Éva kedvenc mondata a legjobb barátjától származott, akit nemrégiben veszített el, de még mindig ott él a fejében , hogy amikor sumákolni akart s erre a barátja rájött mindig úgy kezdte a mondatát, hogy ha már így hazudozunk egymásnak. Az internet világa vagy nevezzük csak éternek teljesen más volt. A profilképén mindenki felismerhetetlenül jól néz ki.
Éva a hazugság színpadának tartotta. Minden ember igyekezet a lehető legjobban kozmetikázni azt, hogy kicsoda valójában. Ádám a legelső profiljával követni kezdte önmaga hivatalos oldalát, de aztán úgy döntött, hogy elutasítja a követési felkérést, mert olyan a két profil, mintha két teljesen külön ember lenne, s ő most csak az akar lenni, akit Éva ismer. Ádám megtanulta szeretni magát Éva mellett, legalábbis azt az oldalát aki az aluljáróban volt egy nyilvános wc előterében. Teljesen más volt ott, mint az irodában vagy odahaza, ahol a nők bombázták az ajánlatokkal, még akkor is ha egy ősrégi profilt használt, amin minden ciki dolog rajta volt, vagy azért mert ő töltötte fel s akkor menőnek számított vagy azért mert a régi barátai megjelölték a bejegyzésben. Így alakult, hogy Ádám megkérte Évát, hadd legyen Kefe a profilképe, hogy ne ismerjékmfel. Bár Éva nem szerette ha valaki nem vállalja fel önmagát, valahogy megértette Ádámot. Így Kefe híresség lett az internet világában (jobban mondva azon nők világában, akik meg akarták Ádámot hódítani mert jó és gazdag ember volt), mint egy milliomos vállalkozó kutyája, még ha csak kölcsönbe is volt.